A futás a második kedvenc mozgásformám, de nem volt ez mindig így. Gyerekkoromban sokat sportoltam. Nem azért, mert szerettem volna, hanem mert kellett. Heti többször jártam edzésekre, de versenyeken nem indultam. Annyira nem voltam jó, sem motivált. A futást kifejezetten gyűlöltem, volt, hogy sírva mentem edzeni. A vége az lett, hogy abbahagytam a versenyszerű sportot és hosszú évekig szinte meg se mozdultam.

30 éves voltam, amikor a futás visszatért az életembe. Akkoriban nagyon népszerűek voltak a közösségi futóversenyek. Egyszer nézőként kimentem egyre, és magával ragadott a jó hangulat, a rajt izgalma és a tömeg tomboló ereje. Kifejezetten bántam, hogy én nem lehetek köztük. Ott és akkor megfogadtam, hogy jövőre én is indulok!

A következő néhány évben több versenyen is részt vettem. Eleinte barátnőmmel mentem, de rájöttem, hogy szívesebben futok egyedül, a magam tempójában, nem másokhoz igazodva. Mindegyik különleges volt számomra. A Color Run a mókás festékszórás miatt, az Iron Girl-ön kaptam életemben először érmet, a Vivicittá volt az első igazán nagy volumenű versenyem, a Spar Maratonon futottam életem eddigi leghosszabb távját (10 km), a Panorámafutást pedig a Dunakanyar gyönyörű látványa dobta fel.

A felkészülést magamnak állítom össze, és kb. 3 hónappal a nagy nap előtt kezdem el. Először lemegyek futni annyit, amennyi jól esik (általában 2-3 km). Ez a kiinduló pontom, innen építem fel a célt. Heti 2x edzek, és fokozatosan növelem a kilométerek számát. Az utolsó alkalommal mindig lefutom a versenytávot. Ilyenkor egy alkalmazást is segítségül hívok (Runkeeper), azért hogy mérjem a távolságot és az átlagsebességemet, a versenyeken ugyanis a rajtot ez utóbbi alapján osszák fel. Nem vagyok az a gyors futó, edzésen mindig 6-7 perc/kilométer körül teljesítek, ami alapján az utolsó szektorba tartozom. 

Eleinte nagyon izgultam - szinte rettegtem -, nehogy felkerüljek a menetet követő buszra, ami azokat veszi fel, akik idő alatt futnak. De aztán megtapasztaltam, hogy a versenyen az adrenalin és a tömeg sodrása miatt mindig gyorsabban haladok, mint a felkészüléskor. Nekem nem a győzelem a cél, hanem a részvétel, de tényleg! Annyira jó érzés együtt futni a tömeggel, részese lenni ennek a közösségi élménynek, és mégis magamért "küzdeni", a saját ütememben teljesíteni a távot. A végén pedig, amikor a nyakamba akasztják a befutó érmet, az valami fenséges! És persze, büszkeséggel tölt el ezzel hazautazni a tömegközlekedésen. :)

A legelvetemültebb futós élményem egy Spartan Sprint verseny volt. Ennek a távja 5-8 km, 20 könnyebb-nehezebb akadállyal megspékelve. Ráadásul én Eplényben indultam, ami elég durva hegymenetet jelentett. Nem túlzok, ha azt mondom, végigküzdöttem magam a versenypályán, néha tényleg csak arra tudtam figyelni, hogy tegyem egyik lábamat a másik után. A felkészülés is egy fokkal komolyabb volt, a párom segített benne. Heti 2-3 erőnléti edzés, 1-2 futás, burpeekkel, majomlétrával és hasonló finomságokkal. A versenyen közel 3 órán át szenvedtem, de mikor a célba értem, teljesen felszabadultam! Életem egyik legnagyobb teljesítményének tartom a mai napig!

A versenyek mindig nagyon motiválnak, de azért van, hogy kedvet kapok anélkül is. Tegnap is voltam, kb. 5 hónap kihagyás után. Eleinte nagyon nehezen vettem a levegőt, nem túl jó most a kondim. Azt hittem, az első lehetőségnél visszafordulok. Aztán csak a légzésemre figyeltem, hogy mélyen vegyem be és fújjam ki a levegőt, és beállt egy ritmus. Ekkor már éreztem, hogy bírni fogom. Ha nincs konkrét célom a futással, nem számolom a távot, annyit megyek, amennyi jól esik +ÁFA. Vagyis, mindig egy picit ráhúzok, csak hogy legyen sikerélményem. Kicsit feszegetem a határaimat, de nem annyira, hogy elvegye a kedvem. Zenét nem mindig hallgatok. Van, hogy pörget, de most kifejezetten zavart volna.

Nagyon fura, hogy régen utáltam futni, most meg élvezem! Sok jó dolgot fedeztem fel benne az évek alatt. Először is, totálisan kikapcsol. Szinte másra sem figyelek, csak a levegővételre és a testemre. Nincsenek gondolataim közben. Mindig a természetben futok, imádom a kék eget, a fák hűs árnyékát, a madarak csicsergését, a csobogó patakot körülöttem! Szeretem, ha egy-egy futóval összemosolygunk, de nem igazán érdekel, hogy mit gondolnak mások, milyennek látnak abban a pár másodpercben, amíg elhaladok mellettük. Úgy nézek ki és olyan tempóban futok, ahogy nekem jó! És a végén mindig olyan kielégítő a "megcsináltam" érzés!

Futni nem egy nagy ördöngősség, nem kell hozzá különösebb tehetség és nem kell, hogy órákig tartson. Nekem bemelegítéssel és lenyújtással együtt max. 1 óra. Arról nem is beszélve, hogy ingyen van, és bárhol művelhető, különösebb felszerelés nélkül. Jó, a megfelelő cipő elengedhetetlen! De ez az a sport, amelyik a külső körülményektől függetlenül, szabadon végezhető. És ennek most nagyobb értéke van, mint valaha! Valaki a kifogásokat keresi, én megragadom a lehetőséget. Végre itt a jó idő. Futásra fel! :)