Minden ember vágyik arra, hogy tartozzon valahová. A fiziológiai és biztonsági szükségleteink után ez a következő a Maslow-piramison. Szerencsésnek tartom magam, amiért van egy 2 évvel idősebb nővérem, és vannak csodás unokanővéreim, akikkel szinte együtt nőttem fel, így az én bizalmas, szerető és elfogadó közösségem családon belül megvan.
A "Nagy Világban" viszont nehezen találom a helyem. A suliban sosem voltam központi személyiség, inkább 1-2 közelebbi barátságot ápoltam. Nem igazán tudtam azonosulni a többség értékrendjeivel, érdeklődési köreivel, és már akkor is megvolt bennem az, hogy nem akarom megtagadni önmagamat és az elveimet, csak azért, hogy népszerű legyek...
Az első munkahelyemen éreztem életemben először azt, hogy (egy "idegenekből" álló) közösségbe tartozom. Emlékszem, mikor odakerültem, hamar feltűnt, hogy a lányok egy összeszokott, jó csapatot alkotnak. Alapjába véve óvatos vagyok az emberekkel, szeretem előbb kicsit kiismerni őket, hogy lássam, vannak-e közös kapcsolódási pontok. Eleinte itt is megfigyelő üzemmódban voltam, de a csajok hamar bevettek a társaságba, bevontak a beszélgetéseikbe, és csapattagként kezeltek. Hasonló korosztály vagyunk, hasonló igényekkel, értékrenddel, nézetekkel - nem is volt kérdés, hogy jóba lettünk! Munkán kívül is csináltunk együtt programokat, állandóan nevettünk, bizalmas infókat osztottunk meg magunkról egymás közt, támogattuk a másikat a bajban... Bár már szétszéledtünk, még mindig tartjuk a kapcsolatot. A mai napig ők a Legjobb Barátaim! :)
Azóta még egy munkahelyem volt, ahol a társaság nagyon összetartó volt, munkahelyen kívül is töltöttünk együtt időt, de abból a közegből "kinőttem". Eltávolodtam tőlük, mikor felismertem, hogy engem már más dolgok foglalkoztatnak, máshol tartok az életben, mint ők, hisz' jó pár évvel fiatalabbak is voltak nálam. De ezzel nincs semmi baj. Nem minden barátság szól egy életre.
Szóval, vannak szerető rokonaim és barátaim, velük mégsem találkozom nap, mint nap. Nem úgy, mint a kollegákkal, akikkel az ember általában az élete ¾-ét, de mondjuk, hogy minden hétköznap az ébren töltött óráinak felét tölti. És ezért számomra nem mindegy, hogy milyen közösségben dolgozom.
Az emberekről általánosságban elmondható (főleg egy bizonyos kor felett), hogy benne ragadnak a problémáikban, a panaszkodást, a manipulációt vagy mások hibáztatását használják arra, hogy jobban érezzék magukat. És mivel a többség így működik, megértésre találnak egymásban. Én nem ilyen vagyok. Én a gondokra mindig megoldandó feladatként és fejlődési lehetőségként tekintek, és ahelyett, hogy másokban keresném a hibát, mindig arra fókuszálok, hogy ÉN mit tehetek, nekem mit kell megtanulnom, min kell változtatnom!
Emiatt a nézőpont különbség miatt a legtöbb közösségbe képtelen vagyok beilleszkedni. Egyrészt a negativitás lehúz engem, másrészt az ilyen típusú emberekkel nem találom meg a közös hangot. Ha szidnak valakit a háta mögött, én van, hogy megvédem az illetőt, de semmiképp sem megyek bele a pocskondiázásba. Ha sajnálkoznak valamin, én próbálom a megoldásra irányítani a figyelmet. Ha minden rossz, én igyekszem rávilágítani arra az 1-2 dologra, ami jó. De mintha meg sem hallanának. Ettől pedig nem érzem magam befogadva, elfogadva, hisz' semmilyen visszaigazolást nem kapok arról, hogy az én személyiségemre, nézeteimre itt "szükség" van, hogy van létjogosultsága, értelme...
Talán én választok rosszul munkahelyet. De ez sem feltétlen "rossz", mert valamire tanít engem, például elfogadásra. Nincs azzal baj, hogy nem vagyunk egyformák. Nincs azzal baj, hogy mások másmilyenek, mint én. Nekik nem KELL megváltozniuk, és nekem sem KELL megváltoznom! Mindenki úgy éli az életét, ahogy szeretné, és ezt elfogadom. Senkit sem akarok meggyőzni arról, hogy úgy jó, ahogy én csinálom! Nem. Azt mindenki érzi magának, hogy mitől boldog és békés az élete.
De dönthetek úgy, hogy távozom onnan, ahol nem értékelnek eléggé.
Kaptam olyan tanácsot is, hogy tanuljak meg együtt élni és beilleszkedni a tőlem merőben eltérő közösségekbe, mert az emberek 80%-a ilyen. Tökéletes példája annak, hogy hogyan adjuk fel az egyéniségünket... Természetesen én nem fogok megváltozni mások kedvéért, csakis Önmagamért. Nekem fontosabb, hogy önazonos, boldog, elégedett, örömöket megélő, szabad ember legyek, minthogy mások igényeinek megfeleljek! Ha ez azzal jár, hogy a 20%-ból kell megtalálnom a közösséget, amelyik befogad és megbecsül, állok elébe! :)
Március óta 180°-os fordulatot vett az életem. MINDEN megváltozott körülöttem. Részben tudatos lépések voltak ezek, de volt, ahol az Élet és mások is közbeszóltak. Az viszont kizárólag rajtam múlik, hogyan élem meg ezeket.
Először is, nem mondom, hogy életem minden területét úgy élem, ahogy szeretném. De sok jó és örömteli dolgot megteremtettem már magamnak tudatosan, így van némi tapasztalatom a témában. Ami pedig a jövőbeli terveimet illeti, szeretem, hogy mindig van miért fejlődni, előre menni, "dolgozni"!
A futás a második kedvenc mozgásformám, de nem volt ez mindig így. Gyerekkoromban sokat sportoltam. Nem azért, mert szerettem volna, hanem mert kellett. Heti többször jártam edzésekre, de versenyeken nem indultam. Annyira nem voltam jó, sem motivált. A futást kifejezetten gyűlöltem, volt, hogy sírva mentem edzeni. A vége az lett, hogy abbahagytam a...