Ha kitűzök magam elé egy célt, és elindulok az úton, előfordul, hogy idő közben akadályokba ütközöm. Ezt felfoghatom úgy is, hogy meg akarnak gátolni, mert lehet, hogy nem is nekem való az a valami, és feladom. Úgy is nézhetem, hogy bármi történjék, én megtalálom a módját, hogy célba érjek. De ha mondjuk, mindig ugyanabban a zsákutcában találom magam, elgondolkodhatok, hogy talán nem ez a jó irány, és elindulok másmerre.

Ha a világ jelen helyzetében a korlátozások eltörlését várnám, akkor most kb. semmit sem csinálnék. Én inkább megfordítom a dolgot. Megfogalmazom, hogy mire vágyom, megnézem, mik a lehetőségeim, és cselekszem. Persze, egyszerűbb lenne panaszkodni, meg a külső körülményeket hibáztatni, hogy nekem miért nem jó, de megéri egy kis erőfeszítés árán megkeresni a megoldást, mert így nemcsak megkapom, amit akarok, de még fel is szabadítom magam az alól, hogy a külvilág eseményeitől függjek!

Az Igaz Társamat is akkor találtam meg, amikor nézőpontot váltottam. Voltak hosszú párkapcsolataim, de valahogy egyik sem volt az igazi. Aztán 30 évesen először huzamosabb időre szingli lettem, de azért randizgattam. Folyton a bizonytalan, elköteleződni képtelen pasik találtak meg. Egy idő után teljesen elkeseredtem, hogy miért ezt a típust vonzom be, és miért az ilyenekre vagyok ráfixálódva? Míg nem beleuntam, és megfogalmaztam magamnak, hogy milyen partnerre vágyom, és hogyan szeretném érezni magam a párkapcsolatban. Elengedtem a bizonyos emberekhez, illúziókhoz való ragaszkodást, és lám, rátaláltam a mostani páromra, aki mindenben olyan, ahogy elképzeltem! :)

A kívülről érkező akadályokra most már megoldandó helyzetként tekintek, egy lehetőségként, hogy megálljak és átgondoljam a dolgokat, esetleg újratervezzek, ha szükséges. Nem mindig kellemes szembesülnöm velük, de ha felül tudok emelkedni a kezdeti frusztráción, dühön, kétségbeesésen, akkor kitisztult fejjel fókuszálhatok arra, hogyan tovább. Mert mindig van tovább! Egy balesetet pl. mindig intő jelnek veszek. Megállok, és magamra, a gondolataimra, az érzéseimre figyelek. Mit csinálok, mire gondolok, hova tartok épp? Tényleg ebbe az irányba akarok menni? Milyen szándék vezérel az utamon? Elkezdem boncolgatni magamban a témát, míg választ nem kapok a kérdéseimre.

Az, ahogyan gondolkodom, amit hiszek a világról, a dolgokról, Önmagamról, nemcsak hogy befolyásolja, de létre is hozza az életem eseményeit, körülményeit. A pénz nem boldogít, az élet harc, jobb félni, mint megijedni... Aki így áll hozzá, az ezt fogja tapasztalni! Személy szerint azt vallom, a pénz egy jó kis eszköz, az élet békés és örömteli, és nem érdemes olyasmi miatt aggódni, ami még meg sem történt! Igyekszem pozitívan állni mindenhez, de azért van még min dolgoznom.

A jó kis önkorlátozó mechanizmusok bennem is működnek. Tudom, hogy a hiedelmeimmel nehezíthetem, könnyíthetem, de akár szabotálhatom is az utamat. Számomra ez azért nehezebb, mint egy külső akadályt megugrani, mert ezek a dolgok a tudattalanban rejtőznek, és nehezen megfoghatók. De nem lehetetlen a felszínre hozni őket! Nekem a legjobban a naplóírás vált be, olyankor jól elbeszélgetek Magammal. Így sikerült felismernem az egyik dolgot, amivel blokkolom a céljaim megvalósulását, mégpedig a halogatást. Van egy-két nagy tervem, amit MAJD véghezviszek. Majd, ha ennyi idős leszek, majd ha jó idő lesz, majd ha ez vagy az a feltétel teljesülni fog. De eljutottam oda, hogy MOST van a MAJD. Most jött el az idő. Nincs hová halasztgatni a dolgokat, ideje megvalósítani őket!

Azt is fontosnak tartom, hogy megismerjem és feszegessem a saját határaimat. Életem egyik legküzdelmesebb élménye egy Spartan verseny volt. Majdnem 3 órán át mindenféle akadályokat kellett legyőznöm, vagy ha nem ment, büntetésből 30 burpee. A legkritikusabb pillanatokban csak arra figyeltem, hogy megtegyem a következő lépést, aztán a következő lépést... De végig csináltam, üvöltve szaladtam át a Célvonalon, és vagy 5 percig sírtam, annyira boldog és felszabadult voltam! Azóta is nagyon büszke vagyok erre az eredményemre! Egyébként nem vagyok egy nagy sportember, de belátom, hogy ez egy nagyon jó eszköz arra, hogy megtanuljak kitartani a nehézségek ellenére is!

Szentül hiszem, hogy néhány akadály jó okból kerül az utunkba. Amikor valami apró bosszúság ér, mindig azzal a gondolattal hessegetem el, hogy talán egy nagyobb bajtól menekültem meg ezáltal. Valószínűleg sosem tudom meg, de még mindig jobb ezt hinni, és elengedni a témát, mint egész nap ezen mérgelődni. Vagy, a minap lekéstem a buszt, majd végig a megszokottól eltérő módon alakult az utam. A metróból kiszállva egy csajszi leejtette a táskáját és szétperegtek a cuccai. Rajtam kívül senki nem állt meg, de hála a véletlenszerű események sorozatának, jókor voltam jó helyen és tudtam neki segíteni. Stresszelhettem volna a közlekedési fiaskókon, de milyen jó, hogy nem tettem!

Van az úgy, hogy nem tudok egy problémát egymagam elhárítani, mert mondjuk nem értek hozzá, vagy nincs rá kapacitásom. Hosszú évekig valahogy nehezen ment nekem a segítségkérés, de mára megtanultam, hogy nem attól leszek önálló és erős, ha mindent egyedül csinálok. Attól max. kimerült és üres leszek. Egy mártír, aki valójában vágyik mások törődésére, arra, hogy néha neki is adjanak, ne csak mindig ő adjon, de elfogadni (vagy kérni) már nem tud. Pedig sok olyan ember van, aki szívesen és önzetlenül nyújt segítő kezet a bajban. Most már, ha elakadok valamiben, nem félek segítséget kérni!

Hiába vagyok tudatos sok mindenre, van az úgy, hogy kapom a hátráltató tényezőket, de nem tudom, mi az oka. Ha már tényleg mindent megtettem, nincs más hátra, mint hogy elengedjem az akarást, és hagyjam az eseményeket zajlani. Ilyenkor szoktam azt mondani, hogy "ennek valamiért így kell lennie". Végül többnyire maguktól elhárulnak az akadályok, és utólag összeáll a kép! Hogy pont a görcsölés volt az, ami a cél előtti utolsó métereken visszatartott...