Nőnappal kapcsolatban elgondolkodtam a nők szerepén a világban, és az egyenjogúság témakörén. Én nem szoktam ezt az ünnepet tartani, mert nem értek egyet azzal, hogy egy évben egy nap kiemelten, külön a Nőkről szól. Szerintem minden nap lehet a miénk, és ugyanúgy a férfiaké is! Nem tennék különbséget, egyformán kezelném egyiket vagy másikat. Pont ez lenne a lényeg...

A nemek közti egyenlőség számomra nem azt jelenti, hogy egy férfi és egy nő ugyanarra képes, ugyanazt kell letennie az asztalra, vagy ugyanazok felé az elvárások. Ez eleve biológiailag képtelenség. Egy férfi sosem lesz képes gyermeket szülni, lehet ő bármekkora alfa hím. És mi nők bár bebizonyítottuk, hogy vagyunk olyan okosak, erősek, tehetségesek, mint férfi társaink, mégsem feltétlen gondolom, hogy attól, mert tudjuk, és mert szabad, kell is tennünk bizonyos dolgokat.

Az egyenlőség az én olvasatomban azt jelenti, hogy egy párkapcsolatban, egy munkahelyen, vagy akár egy baráti társaságban ugyanolyan jogok illetnek meg minket, ugyanazok a lehetőségek állnak a rendelkezésünkre. Egyenlőség az, amikor nem akarunk dominálni a másik nem felett, nem akarunk győzni, hanem kooperálunk, együtt alakítunk ki közös célokat és megoldásokat, ami mindenkinek jó. Amikor nem feltétlen ugyanazt, de egyenlő mértékben teszünk hozzá a közöshöz.

Hiszek a tradicionális nemi szerepekben. Nem egy elnyomó, begyöpösödött módon, hanem modern köntösben, de a régi értékeket megtartva. A férfi legyen udvarias, előzékeny és kezdeményező. Azért fontos, hogy az első lépéseket ő tegye meg, mert ezzel óvja a nőt az esetleges csalódástól, elutasítástól. Nőként pedig fontos, hogy a szenzorainkkal vegyük a jeleket, és semmibe ne magyarázzunk bele olyat, ami nincs ott. Hallgassunk a megérzéseinkre.

Én abban sem látok kivetnivalót, hogy a férfi keres jobban, ha párkapcsolati szemszögből nézem. Evolúciós okokból és ösztönös módon ő adja a család stabil hátterét. Persze a mai világban nekünk is fontos, hogy legyen keresetünk. De ha családalapításra kerül sor, általában az anya marad otthon a babával, ő esik ki a munkából, vagyis az ő fizujával lesz kevesebb a közös kasszában... Gyerek ide vagy oda, nem szerencsés, ha a partnerek azon rivalizálnak, hogy ki keres többet. Egy párkapcsolat nem verseny, hanem csapatmunka - jó esetben.

Szerintem fontos, hogy az alapvető szerepek megmaradjanak egy kapcsolaton belül. Persze működhet másképp is, maradhat apa otthon gyesen, és anya kereshet 3x annyit. Lehet egy férfi érzékeny, és lehet egy nő domináns. Mindaddig működnek ezek a dolgok, amíg mindkét fél elégedett ezzel a felállással, kiegészítik egymást és így boldogok. 

Baj akkor van, ha én nőként azért kezdek el férfiasan viselkedni, mert így reagálok az elnyomó, materiális világra. Mert azt látom, hogy az érvényesül, aki erőszakos, mindenkin átgázol, és ha valamit el akarok érni az életben, akkor nekem is ilyennek kell lennem. Na, ez már nem szívből jön, hanem a külvilág nyomására történik. Ezért van ennyi torzulás a szerepekben legyen szó akár karrierről, akár párkapcsolatról, párválasztásról. Mert azt hisszük, hogy akik vagyunk, az nem elég jó, azt nem értékelik, ezért megváltozunk.

Felcserélődtek a szerepek. A nő nyomul, a férfi passzív. De hova vezet ez? Miért van az, hogy manapság egy pasinak a kisujját sem kell mozdítania és 10 csajból választhat minden éjszakára? Mikor kezdtük el mi nők tálcán kínálni magunkat? És miért? Mert kétségbe estünk, hogy egyedül maradunk? Mert ciki nemet mondani? Mert ha a pasiknak lehet 100 szexpartnere, akkor nekünk is? Vagy mert nehogy már a másik csaj győzzön?...

Annak, hogy még mindig férfi uralta világban élünk, a nők közti rivalizálás is az oka, szerintem. Elkeserítő, ahogy fúrjuk egymást, versengünk egymással, irigykedünk a másikra. Lehúzzuk nőtársainkat, ahelyett hogy felemelnénk őket. Miért olyan nehéz örülni mások sikerének, szépségének, boldogságának? Tanulhatnánk egymástól, összefoghatnánk és támogathatnánk egymást. Ritkán érti meg férfi a nőt úgy, mint egy másik nő. Az empátiánk, az érzékenységünk, a gondoskodó ösztönünk, a szépség, harmónia iránti igényünk akár össze is hozhatna minket, és sok gyümölcsöző dologra lehetnénk együtt képesek!

Mindenki azt csinál, amit akar, és úgy éli meg a nemi szerepeit, ahogy akarja. De a nemek közti kiegyenlítődéshez muszáj lesz abbahagynunk egymással küzdeni. Minden félnek. Csak akkor lesz igazán EGY(enlő)SÉG akár mikro-, akár makroszinten, ha együttműködünk, ha elfogadjuk és kiegészítjük egymás nemi sajátosságaiból adódó különbségeit, tulajdonságait, szerepköreit.

Akárhogy is, egy kérdést azért érdemes magunknak megválaszolni: 

Ahogy élem az életem, amilyen szerepet betöltök a társadalomban, a párkapcsolatomban, amilyen példát mutatok a gyerekeimnek... azzal elégedett, boldog vagyok-e?