Szerintem fontos, hogy az alapvető szerepek megmaradjanak
egy kapcsolaton belül. Persze működhet másképp is, maradhat apa otthon gyesen,
és anya kereshet 3x annyit. Lehet egy férfi érzékeny, és lehet egy nő domináns.
Mindaddig működnek ezek a dolgok, amíg mindkét fél elégedett ezzel a
felállással, kiegészítik egymást és így boldogok.
Baj akkor van, ha én nőként azért kezdek el férfiasan viselkedni,
mert így reagálok az elnyomó, materiális világra. Mert azt
látom, hogy az érvényesül, aki erőszakos, mindenkin átgázol, és ha
valamit el akarok érni az életben, akkor nekem is ilyennek kell lennem. Na, ez
már nem szívből jön, hanem a külvilág nyomására történik. Ezért van ennyi torzulás a szerepekben legyen szó akár
karrierről, akár párkapcsolatról, párválasztásról. Mert azt hisszük, hogy akik
vagyunk, az nem elég jó, azt nem értékelik, ezért megváltozunk.
Felcserélődtek a szerepek. A nő nyomul, a férfi passzív. De hova vezet ez? Miért van az, hogy manapság egy pasinak a kisujját sem kell
mozdítania és 10 csajból választhat minden éjszakára? Mikor kezdtük el mi nők
tálcán kínálni magunkat? És miért? Mert kétségbe estünk, hogy egyedül maradunk? Mert ciki nemet mondani? Mert ha a pasiknak lehet 100 szexpartnere, akkor nekünk is? Vagy mert nehogy már a másik csaj győzzön?...
Annak, hogy még mindig férfi uralta világban élünk, a nők közti rivalizálás is az oka, szerintem. Elkeserítő, ahogy fúrjuk
egymást, versengünk egymással, irigykedünk a másikra. Lehúzzuk nőtársainkat,
ahelyett hogy felemelnénk őket. Miért olyan nehéz örülni mások sikerének,
szépségének, boldogságának? Tanulhatnánk egymástól, összefoghatnánk és
támogathatnánk egymást. Ritkán érti meg férfi a nőt úgy, mint egy másik nő. Az
empátiánk, az érzékenységünk, a gondoskodó ösztönünk, a szépség, harmónia
iránti igényünk akár össze is hozhatna minket, és sok gyümölcsöző dologra
lehetnénk együtt képesek!